Horkay újabb muvei, kollázsok, fotó-„átíratok” bizonyos értelemben folytatják a korábban megtalált képi alakítás és képalkotás módozatait.
Nem egyszeru idézések, nem igazolásai annak, hogy tud és akar választani a képi kultúra nagy tradíciójából, hanem valamit valamiért választ. Az újabb képelméleti kísérletekben mind nagyobb hangsúlyt fektetnek a kép-antropológia (Hans Belting) mentén történo értelmezésre. Horkay muvei ebbol a szempontból is újdonságot mutatnak, az idézetben rejlo antropológiai elem – gesztus, pillantás, testtartás stb. kifejezo értéke válik fontossá, nem egyszeruen destruál egy jelentos képet, mint ahogy ezt korábban tette, hanem a képeket mint készletet alkalmazza a kifejezéshez. Az antropológusok, és persze az azzal kortárs DADA nem riadt vissza attól a felismeréstol, hogy a be-állítás, a testtartás jelentéshordozó minoségét felismerje és használja a képalkotásban. Így van ez Horkaynál is, a jelenetezo, képbe rendezo elv a test, a nézés, a gesztus, a mozdulat jelentésképzo erejének használata által történik. Wölfflin már 1921-ben azt állította, hogy a látásnak értelmezo és magyarázó jellege van, tehát nem egyszeruen látunk, hanem valamit valamiként látunk – ami által a kép úgy képes önmagára utalni, hogy folyton vonatkozásba kerül azzal, ami nem o, ami túl van rajta, hiszen sohasem csak a képet látjuk. A kép kép által is születik.