Nincs abban semmi meglepõ, hogy a metafizika destrukcióját meghirdetõ Heidegger végül az esztétikán való túljutás és annak legyõzése (Überwindung) gondolatához is eljutott. A program többi kidolgozási kísérletéhez hasonlóan az 1936-ra datált Überwindung der Metaphysikban kijelenti, hogy a reprezentáció a reflexióban megalapozott, azaz végsõ soron a kiindulási alapként szolgáló szubjektum felõl egy már elõre, illetve eleve rögzített vonatkozást foglal magába a létezõhöz, majd ezt követõen a létet mint tárgyiasságot határozza meg (vö. Heidegger 1978. 81. o.).
Heidegger szándéka, hogy az esztétika legyõzésével a mûvészetrõl való gondolkodást visszasegítse jogaiba, melynek folytán az eddig irányt adó (Leitfrage) metafizikai kérdés, amely tehát a létezõt egy a szubjektum felõl/által rögzített vonatkozásban vette tekintetbe, átfordulhat abba az "alapkérdésbe", amely már nem hagyja figyelmen kívül a mûvészet létvonatkozását. Ez a "Grundfrage" a gondolkodást a tudattól a lét mint lét felé fordítja (vö. Heidegger 1986. 345., 387. o.), azaz a mûvészet tapasztalatában megrendíti az alapként tételezett tudati pozíciót, aminek folytán ebben a radikális kívül-létben (vö. uo. 383. o.) vagyunk.

ONTOLÓGIAI DIFFERENCIA

Az esztétika destrukciója tehát elválaszthatatlan a létnek magát kitevõ, vagyis a létre tekintettel levõ gondolkodás fordulatától (Kehre), amely olyan mûvekben fogalmazódott meg elõször mint az Ursprung des Kunstwerkes, a Wille zur Macht als Kunst, a Beiträge zur Philosophie, Vom Ereignis vagy a tavaly megjelent Besinnung. Ezek a mûvek persze nem elõzmény nélküliek, és legfõbb alapjukat az a felismerés képezi, amit Heidegger ontológiai differenciának nevezett. A lét és létezõ közti differencia az az alapvetõ viszony, amely többé nem a tudat kénye-kedve szerint tételezett, hanem az emberi létezésben (Dasein) úgy bomlik ki, illetve megy végbe (Vollzug), hogy az, amit megért (Sachverstehen), és aminek folytán magát érti valamiként (Sachverständigung), ebben a radikális kívül-létben és különbségében mutatja a létezõt mint a léttel teljességgel nem-azonosat. "Az exisztencia annyit jelent: »e különbség kifejlésében/végbe-menésében lenni«." (Heidegger 1975. 454. o.)
A megértendõ dolog felõl, a dolog alteráló megmutatkozása felõl magát értõ ember a teljességgel fel nem táruló lét vonzatában él. Az ekként élõ és értõ ember a faktikus az, hogy van és nem pedig valami tételezett mi (esszencia/lényegiség) felé tájékozódik. Ezért mondja Gadamer még 1989-ben is, hogy a fakticitás hermeneutikájának korai heideggeri programja érvényes, mint ami által az ember "a magát állandóan megvonó és éppen ezért mindig jelen levõ" (Gadamer 1995. 64. o.) felõl érti magát. A fordulat tehát Gadamer állítása szerint korábban, tehát már a húszas években megjelenik. A reflexió és a tételezés filozófiai világkorszaka, ami nem hagyja érintetlenül az esztétikát sem, tehát ezzel a felismeréssel rendül meg. Derrida joggal él a le temps de la thèse megjelöléssel (vö. Derrida 1997.), aminek kezdete azonban elképzelhetetlen a heideggeri fordulat nélkül.

ONTOLÓGIAI DIFFERENCIA ÉS MÛVÉSZET

Amennyiben a mûvészethez való viszonyulás része az emberi létezésnek, és ki tagadhatná ezt, akkor Heidegger joggal jegyzi meg, hogy a szokásos esztétikai megközelítéseket fel kell váltsuk azzal a kérdéssel, hogy miként kérdezhetünk mértékadó módon a mûre. Amennyiben a kérdést nem az alkotó és nem a befogadó felõl tesszük fel, hanem a mû mértéke szerint, akkor "a lét és a jelenvalólét alapjait érintõ változás felé tájékozódó alapkérdés" (Heidegger 1990. 6. o.) az, amiben vagyunk. A mû bármifajta tárggyá alacsonyítása, vagy inkább eltárgyiasítása lehetetlenné tenné azt az egyedülálló lehetõséget, hogy egy esemény részeseivé legyünk, amit a mû "inszcenál" nekünk. A Husserltõl származó fogalom, amely újabban Isernek a Das Fiktive und das Imaginäre címû könyvében kapott figyelmet, végsõ soron azt jelenti, hogy soha nem puszta tárgyként rögzült a megjelenõ/a jelenség, minthogy nem nélkülözi azt a testi vonatkozást, amit mi biztosítunk neki, azaz "ahogy valaminek a megjelenése lefut/kibomlik, együtt jár inszcenáló mozgásokkal" (vö. Husserl 1986. 67. o.). Iser a teljességgel soha meg nem jelenõ, a lét vonatkozásában álló, ki-álló embert mutatja meg így, amint a mûvészet tapasztalata azzal szembesíti az embert, hogy az õt mindvégig érintõ létezés teljességgel nem birtokolható ("das Sich- nicht-haben-Können als solches zu haben" - Iser 1993. 504. skk. o.). A mûként megjelenõ tehát nem egy puszta tárgy, hanem azzal az esemény-jelleggel bír, hogy mindazt, amit az ember elõzetesen birtoko

l (Heidegger korai Vor-Habe fogalma) felfüggeszti, és egyidejûleg egy olyan pozícióba juttatja, amely radikálisan megfoszt a tényleges, világorientációnkat képezõ szokásos pozícionáltságtól, vagyis az elõzetesen valamiként értett viszonylatában valami nem várt jelenet(ek) részévé tesz minket. Sohasem értünk mindent, azt értjük, ami felé, vagy aminek vonatkozásában vállaljuk ezt a ki-állást. Az, ami valamit önmagán felmutatva egyben értésre ad, az a mû nyugtalanító vonatkozása, ami nem enged kitérést. (A mû ilyen "disturbing" jellegérõl még Danto sem mert megfeledkezni!) Ezt az excentrikus pozicionáltságot (Iser Plessnernek a Stufen des Organischen címû mûvébõl vett fogalmat használja) nevezhetjük Fritz Kaufmann fordulatát alkalmazva "indifferens világértésnek" (vö. Kaufmann 1960. 199. o.), ami egyértelmûvé teszi, hogy a mûalkotás sem vonhatja ki magát az ontológiai differencia alól. Ebben az indifferenciában van idõ és van tér (Kaufmann Kantnak Az ítélõerõ kritikája 12. §-ra utal "weilen bei der Betrachtung des Schönen"!), a döntés nem általunk meghozott, hanem a mû dönt felõlünk, ad valamit értésre, tehát mértéket szab, ami szerint az elénkbe tûnõ mû értelmes megközelítést nyújt.

A mûalkotás eredetében a következõképpen fogalmazta ezt meg Heidegger: "A kibomló világ napvilágra hozza a még el nem döntöttet, a mérték nélkülit, és így felnyitja a mérték és döntés rejtett szükségszerüségét." (Heidegger 1988. 98. o.) Ez a szükségszerûség, vagy inkább minket alapjainkban érintõ polémia, nem a szubjektum döntésén áll és nem is valamiféle olyan mértéken múlik, amit mi alkalmazunk a dologra, hogy értelmet vigyünk bele. Ha a mûvet mint a szokásos világunkban elkülönülõ elemek értelmes egybegyûjtését (logosz) gondoljuk el, ami a széttöredezettnek újra kontúrt, az egy-ben látás lehetõségét adja meg, akkor már nem olyan meglepõ Heideggernek az a gondolata, hogy a megjelenõ "mértéke és határa szerint körvonalazza a szembefordulót" (uo. 99. o.), azaz engedi elõ- vagy inkább ki-tûnni azt a rejtett igazságot, amit csakis a mû által fogunk fel (aisztheszisz). A mûnek ez a megfellebezhetetlen elsõbbsége és a benne végbemenõ eseményszerûség lökése (Stoß), megnyitja a nem feltûnõ, nem nyilvánvaló illeszkedés (Hérakleitosz 97. fr.) látványát. A tûnékeny, ám idõt adó pillanatban mindazon kívül vagyunk, amiben szoktunk lenni. A tûnékeny módon felragyogó igazság illesztéke (vö. 99. o. "die Fuge des Scheinens der Wahrheit") elõre nem látható, nem tételezett. Ebben a nem tételezett jellegû mûvészi igazságban marad - akár Nietzschével szólva - az ember hû a Földhöz ("bleibt der Erde treu"! Zarathustra, Vorrede I. 3.).

Az 1956-ban A mûalkotás eredetéhez írott kiegészítésben Heidegger a félreértéseket elkerülendõ még egyértelmûbben fogalmazott (vö. Holzwege 1980. 68-69. o.): kizárja a görög theszisz (Stellen) értelmezési körébõl az újkori tételezést, amely a megismerendõt mint az én-szubjektummal szembenállót rögzíti (fest-stellen), minthogy annak értelme éppen az, hogy valamit hagy a maga tûnékeny módján fellépni. Nincs szó szilárd rögzítésrõl, s fõként nem biztos és mozdulatlan elõttünk levésrõl ("…dann kann das »Fest« im Feststellen niemals den Sinn von starr, unbeweglich und sicher haben" - uo. 68. o.). Az, ami mértékadó módon ki-tûnik, az adott határok (perasz) között nem mozdulatlanul körülzárt, hanem éppen hogy a "létezõ pályáit megnyitó" újra mozgásban-lét (energeia). "Grenze gibt frei ins Unverborgene" (uo.), azaz a határ szabad és nyílt az el-nem-rejtett irányában, ahol semmi sem rögzül puszta tárgyként.
A Johns Hopkins egyetem német tanszékének kiváló tanára Werner Hamacher egy nemrégen publikált kötetében maga is felveti a tételezés vége gondolatot: "Ezzel a nyitottba/nak való kitettséggel (Aussetzen), amelyben valami mint valami más jelenhet csak meg, a megértés elhagyja ontothezeológiai (kiemelés - B. B.) horizontját, azaz többé nem alávetett a pozíció vagy tételezés gyakorlatának és elméletének, többé nem fut ki egy rögzített helyre (Stand) - ahol a tárgy szemben áll velünk (Gegenstand) -, vagy éppen reprezentációra (Vorstellung), hanem ki-iktatja a tételezést (Aus-setzung der Setzung)…" (Hamacher 1997. 43. o.) Majd Heidegger ellenében megjegyzi, hogy a nyitottban fellépõ és magát értésünkre adó nem a megjelenõ mint olyan, hiszen éppen a nyitott teszi lehetõvé a mozgásban-létet. A ki-iktatás vagy kívülre-helyezés (Aus-setzen) éppen a megértésnek ez az elõre-el-nem- gondolható "elõfeltevése" ( "diese unvordenkliche »Prämisse« des Verstehens" - uo.) az, ami megrendíti "a tételezésként és a pozícióként felfogott lét logikáját", hiszen nincs olyan elõzetes (pre/Vor), amire bármit is visszavezethetnénk.

Aligha kétséges, hogy éppen Heidegger az, aki a tételezés logikájával szakít (vö. még Heidegger 1994. 62-64. o.), minthogy semmiféle elõre rögzített elõfeltevést nem hagy meg a megértendõ vonatkozásában jelentkezõ viszonyunkban, vagy inkább azt hangsúlyozza - már korai Arisztotelész- értelmezése óta -, hogy a dolog változni és elváltozni képes voltából tanuló ember az, aki ért. Ez az a phronetikus okosság, amely az adott pillanatban képes belátni, hogy mi és mi nem a dolog (vö. Gadamer /Arisztotelész 1998. 19. o.).
Ha a mû éppen annak megrendítése - a mûalkotás a phüszisz tektonikus, elõre nem kiszámítható mozgásait hordja magában -, ami látszólag oly jól értett, azaz szilárdan rögzített, akkor bárminemû megértés csak abból ered, hogy csak utólag értjük azt, aminek teljességgel sohasem vagyunk birtokában. Ez az értés pedig nem más, mint hogy arra derül fény, hogy mi az, ami nekünk, minket érintve megmutatkozik. Arisztotelész a Poétikában (vö. 4. fejezet 48b 5-19.) utal arra, hogy a mûvészet nem egyszerûen visszaad valami már létezõt, hanem felismerteti, amit már vagy még nem értünk, s ilyen módon arra tanít, hogy mi micsoda (Sachaufweisung). John Sallis a Mimesis and the End of Art címû tanulmányában a következõképpen írt errõl: "Az utánzással teremtett mûvek szemlélése során elragadtatatással/örömmel tanulunk meg valami olyasmit, aminek közvetlen látása fájdalommal teli lenne. Mind az öröm, mind a tanulás abban a különbségben konstituálódik, ami a képként elénkbe tûnõ és a dolog között lép fel: nem fordítjuk el tekintetünket szomorúan, hanem elragadtatottan szemléljük a megjelenõt, és eközben tanulunk a dologból/ ismeretet szerzünk a dologról. Az, hogy a képként elénkbe tûnõ különbözik vagy éppen távolságot teremt az igazságtól, többé nem az ámítás forrása, hanem éppenséggel bizonyos fajta tanulás lehetõségének a feltétele." (Sallis 1995. 177. o.)

MÛALKOTÁS ÉS LÉTTÖRTÉNET

Kétségtelen tény, hogy a mûvészetrõl való gondolkodás görög tapasztalatát újra emlékezetünkbe idézõ Heidegger kettõs harcot folytatott, egyrészt a tradíció rejtett elõtörténetét értelmezte a mûvészet vonatkozásában is létfeledt modern emberiség számára, másrészt a mûvészetrõl való gondolkodást mint a léttörténeti fordulat lehetõségét állította elénk. A szándék egyértelmû, nem a mûalkotás lényegének idõtlen érvényû rögzítése a cél (vö. Heidegger 1989. 503. o.), hanem annak az esztétikának a destrukciója, amely "a létezõt tárgyként re- prezentálható módon fogta fel" (uo.). Ez persze nem érhetõ el a görög mûvészi tapasztalatban jelentkezõ rácsodálkozás (thaumadzein/ Erstaunen) historizáló visszaidézésével, hanem a Heidegger által második kezdetnek nevezett léttörténeti fordulat részeként azáltal áll elõ, hogy megütközünk, megfosztottá válunk minden tételezõ, rögzítõ tárgyiasító beállítódásunktól, vagy a német kifejezést kijátszva, alkalmazva: éppen a tételezéstõl vagyunk megfosztva - Entsetzen. (Vö. Heidegger 1989. 158. o.) Ekkor válunk annak a sajátunk felé térítõ/magunkhoz térítõ eseménynek (Er-eignis) a részévé, amely a mû által tûnik elénk, és az embert alapjaiban érintõ jelenetekben teszi kérdésessé létezésünket (az "ereignen" heideggeri etimológiája szerint a "vor Augen stellen" és a "von eigen beeinflußt sein" egymásra utal).
A megütközés mint a tételezés hiánya elõhívja bennünk azt a törést, mely azonban nem végleges el- vagy szétválás, hanem a szép és igaz még eredendõbb egymásnak feszülése és illeszkedése. A léttörténeti fordulat nem egy gondolkodó akarataként nyilvánult meg, hanem éppen azoknak az újkori emberiséget alapjaiban érintõ kérdéseknek a szülötte, amelyek minket a lét vonatkozásában döntés elé állítanak. A mûvészetrõl való gondolkodás sem térhet ki ez elõl.

IDÉZETT MÛVEK

Aristoteles: Nikomachische Ethik VI. Gadamer fordításában és kísérõ írásaival, Klostermann, 1998.
H-G. Gadamer: Hermeneutik und ontologische Differenz (1989). In Hermeneutik im Rückblick. J. C. B. Mohr (Paul Siebeck), 1995, G. W. 10. kötet.
J. Derrida: Punktuierungen - die Zeit der These (1980). In Einsätze des Denkens. Zur Philosophie von Jacques Derrida. Kiad. H-D. Gondek, B. Waldenfels, Suhrkamp, 1997.
W. Hamacher: Prämissen. Zur Einleitung. In Entferntes Verstehen. Suhrkamp, 1998.
M. Heidegger: Zur Überwindung der Ästhetik Zu "Ursprung des Kunstwerkes". In Heidegger Studies. 1990. Vol. 6.
M. Heidegger: Überwindung der Metaphysik (1936). In Vorträge und Aufsätze. Neske Verlag, 1978, 4. kiadás.
M. Heidegger: Beiträge zur Philosophie (Vom Ereignis) (1936-1938). Kiad. F-W. von Herrmann, Klostermann Verlag, 1989, G. A. 65. kötet.
M. Heidegger: Vier Seminare (1973). In Seminare. Kiad. C. Ochwadt, Klostermann Verlag, 1986, G. A. 15. kötet.
M. Heidegger: Die Grundprobleme der Phänomenologie (1927). Kiad. F- W. von Herrmann, Klostermann, 1975, G. A. 24. kötet.
M. Heidegger: Der Ursprung des Kunstwerkes (1936), Zusatz (1956). In Holzwege. Klostermann, 1980, 6. kiadás; magyarul: A mûalkotás eredete. Európa, 1988.
M. Heidegger: Einblick in das was ist (1949). In Bremer und Freiburger Vorträge. Kiad. P. Jaeger, Klostermann, 1994, G. A. 79.
E. Husserl: Analyse der Wahrnehmung. In Phänomenologie der Lebenswelt. Ausgewählte Texte II. kiad. K. Held, Reclam, Stuttgart, 1986.
W. Iser: Das Fiktive und das Imaginäre. Suhrkamp, 1993.
F. Kaufmann: Kunst und Phänomenologie (1940). In Das Reich des Schönen. Kiad. H-G. Gadamer, Kohlhammer Verlag, 1960.
J. Sallis: Mimesis and the End of Art. In Double Truth. State University of New York Press, 1995; magyarul Jelenkor, 1998. július-augusztus.