Az, amit Ferenczi thalasszális regressziónak nevezett, alapvetõen járult hozzá az emberi szexualitás jobb megértéséhez. Ezen a pszichoanalízis egyfajta bioanalitikai kiegészítéseként azt értette, hogy "az õsidõkben elhagyott tenger utáni vágy" a továbbiakban is ösztönerõként van jelen, s ez megnyilvánul a genitalitásban. (vö. Ferenczi 1997, 73.) Ferenczi a kettõs katasztrófa egyben és egyszerre történõ feloldásáról szólt: "a közösülési és a hozzá szorosan kapcsolódó megtermékenyítési aktusban nem csupán az egyéni (születés) és az utolsó faji katasztrófa (beszáradás), hanem az élet keletkezése óta elszenvedett összes katasztrófák olvadnak össze egységgé; az orgazmusban tehát nemcsak az intrauterin nyugalom és egy barátságosabb környezet biztosította nyugodt lét nyilvánul meg, hanem még az élet keletkezése elõtti nyugalom is, azaz az anorganikus lét halálos nyugalma." (uo. 85-86.)
A thalasszális organikus regresszió mint a kettõs katasztrófa ellenereje, nem jelentette Ferenczi számára az õsi létbe való visszahelyezõdést, hanem azt a kínokkal és feszültséggel teli kísérletét az embernek, hogy önnön létében egy másik testében kielégülve feloldódjék és nyugalmat leljen. "A kínos feszültség fokozódása és annak tetõpontja, az orgasztikus kielégülés, ezek szerint két ellentétes irányú törekvés egyidejû ábrázolása: megismétli a megszületés kínos élményét annak szerencsés kimenetelével együtt és visszaállítja a még egészen zavartalan intrauterin helyzetet, újra behatolva az anya ölébe" (uo. 51.).
Franz Kafka éveken át levelekben biztosította szerelmérõl Felice Bauert, és tartotta ezekkel a levelekkel a rögzített távolság közelségében. Kafka 1913. április elsején a következõket írta Felicének: "Az én tulajdonképpeni félelmem nem más - s bizonnyal nem lehet ennél rosszabbat mondani és hallani -, mint hogy sohasem leszek képes téged birtokolni. S hogy szerencsés esetben is csak arra korlátozódnék, hogy alkalmakként odanyújtott kezedet esztelen ölebként nyaldossam, ami nem a szerelem jele, hanem csak a némaságra és örök távolságra ítélt állat kétségbeesésének a jele. Hogy melletted ülve, mint ahogy az történt már, tested légzését és életét fogom érezni magam mellett és alapjában véve távolabb leszek tõled, mint most a szobámban… Röviden, hogy mindörökre kizárt maradok belõled, s hogy vajon te le fogsz-e hajolni/le fogod-e magadat alacsonyítani hozzám/meghajtod-e magadat elõttem, hogy az téged is veszélybe sodor." (Canetti 1983,169-171.) Kafka, aki magát ebben a levélben a földi létre képtelennek nevezi, egyben egy lehetséges, általa megteremtett nyugalom részévé teszi Felicét. Nem egyszerûen arról van szó, mint Canetti egyébként gyönyörû bevezetõjében állítja, hogy Kafka szorong az impotenciától. Azt gondolom, hogy a magyarázat éppen Ferenczi elgondolásaiból adódhat: a szexualitás mint én-vesztés, a testi létet legközelebbrõl fenyegetõ és félelemmel eltöltõ magára maradás (kielégületlenség), az egyesülés csodájának rövid idejûsége, azaz a bekebelezés/birtokbavétel soha-nem-teljes megvalósulása, vagyis végsõ soron a másik teljes és veszélyes inkorporálása stb. Canetti azt írja a bevezetõben, hogy itt Kafka számtalan testi szorongásának egyike nyilatkozik meg. Biztos, de ez a magyarázat kevés. Persze Kafka az íráshoz szükséges távolságot állítja így elõ, a levélben meg- és fenntartott szerelem mindig egyforma távolságáról van itt szó. 1913 nyarán írta Felicének: "Az írásomhoz elkülönültséget igénylek, nem olyat mint "egy remetéé", az nem lenne elég, hanem mint egy halotté. Írni ebben az értelemben mély alvást jelent, tehát halált…" Kafka mindenfajta külsõ behatolástól való szorongása, mely összeroppantja természetét, a belsõt, de a maga számára kialakítottat is, megint csak arra utal, hogy milyen nehezen õrzi az ember azokat a viszonylatait, ahogy számára "a valóság van". Ferenczi utalt arra, hogy jóllehet a valóságérzék akkor fejlett, ha nem hajlik a regresszióra, és kárpótlást talál a valóságban, mégis az alvásban, az áloméletünkben, szexuális és fantáziaéletünkben megmarad az õsi vágy, a sértetlen állapot (anyaméh) visszaállítására (vö. Ferenczi id. mû 35-36.).
A sértetlen állapot legkülönfélébb módokon való elõállításának (szimulálásának) a mestere az ember. Ehhez az állapothoz, és ennek az állapotnak a megjelenítéséhez alkalmazta Kafka a Canetti által frappánsan megfogalmazott módozatot "Verwandlung ins Kleine", ami védettség, észrevétlenség, távolság… a maga alakította távolság (öleb!) "örökre" rögzítettsége, ami által nincs regressziós vágyakozás.
Végül álljon itt egy sor 1913. július 21-én írott naplóbejegyzéseibõl: "Die Angst vor der Verbindung, dem Hinüberfließen. Dann bin ich nie mehr allein." (Szorongás a kapcsolattól, az összekapcsolódástól, az átfolyástól/a beleömléstõl. Akkor aztán többé nem vagyok egyedül.)

***

MÛVEK

Canetti, E. (1983): Der andere Prozeß. Franz Kafka: Briefe an Felice. Reclam Verlag, 1983.

Ferenczi S. (1997): Katasztrófák a nemi mûködés fejlõdésében. Budapest: Filum.

Kafka, F. (1954): Tagebücher 1910-1923. Fischer Verlag.